Az első Slash koncertélményem óta elhatároztam, hogy ahova csak tudom, követem a zenekart. Így érkeztem el a tavalyi bécsi állomás után Sopronba, a Volt fesztiválra, majd másnap Klambe, Ausztriába.
A két helyszín közötti tömegközlekedési nehézségek miatt kénytelenek voltunk kocsival nekivágni a dolognak Simivel. A szerda reggeli korai indulásnak köszönhetően egy órára kiértem a fesztivál területére, majd gyors helyszín ellenőrzés és miegyebek után elindult a várakozás az első előadóra. Időhiány miatt sajnálatos módon egyik helyszín számomra ismeretlen zenekarait sem tudtam felfedezni, de mindegyikben kellemesen csalódtam.
A belga Triggerfinger kifejezetten jól indította a bulit a nagyszínpadon a korai 16:30-as időpont ellenére. Nem fogják a zenéjükkel megváltani a világot, egyszerűen csak dögös, ütemes rock 'n rollt játszanak. Mario Goossens dobos elmebeteg módjára csapkodta vagy éppen nyalogatta a cintányérjait, a kopasz Steven Segalra hajazó Paul Van Bruystegem pedig zseniális alapot adott Rickenbackerjaival Ruben Block énekes/gitárosnak.
A fesztivál újdonságának, a két egymás felé fordított színpadnak köszönhetően 10-15 perces átállás után váltották egymást az együttesek. Mivel én főleg az esti Slash koncert miatt jöttem, a túloldali eseményekből nem igazán láttam semmit, így nekem a következő program a 19:30-kor kezdődő Tankcsapda volt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a legnépszerűbb magyar rockbanda miatt is sokan látogattak ki a szerdai napra, én is örültem nekik, mert nem volt még szerencsém élőben hallani, a 2014-ben kiadott Urai vagyunk a helyzetnek című remekül sikerült album dalait. A hangulatra nem lehetett panasz, és a zenekarnak is jót tett a gitáros váltás: Sidi rendesen felrázta őket a főleg Zakk Wylde ihlette stílusával. A setlist remek volt, tökéletes arányban keverték össze a mindenki által ismert dalokat az esetleg kevésbé populáris régi gyöngyszemekkel. Zeneileg sem volt semmi kifogásolható csak egyszerű profizmus. A közönség részéről végigment a tombolás, lökdösődés és a furakodás, de nem is vártunk mást. Azon viszont rendesen meglepődtünk, hogy a túloldalon kezdődő Quimby koncertre nemhogy nem szivárgott át mindenki, hanem még körülbelül 10 sornyi embert próbált beférkőzni legelőre.
A röpke 1 óra 35 perces "pihentető" várakozás és a tömeg sűrűsödése után pontban 22:43-kor felcsendült a cirkuszi intró, majd 2 perccel később Brent Fitz beszámolt és be is repültek a You're A Lie-al. A nézők az első perctől megőrültek és nagyszerű érzés volt 30 ezer másik emberrel egyszerre tombolni s énekelni a sorokat. Aztán amikor a második szám, a Guns N' Roses kultikus Nightrain-je jött, onnantól kezdve látszott, hogy melyik országban van megrendezve az esemény, szinte számonként lettek rosszul az emberek és kapkodták ki őket a biztonságiak, mert ugye "menjünk még előrébb van még ott bőven hely"..hát nem, és ismét bebizonyosodott, hogy a magyar közönség nem tud kulturáltan szórakozni és ezzel nem lenne semmi gond, de másnap alig 200 kilométerrel odébb egész koncert alatt mindenkinek jutott 1 négyzetméter. Így sokkal szomorúbb a helyzet. A szervezőknek hatalmas piros pont, hiszen minden koncert alatt 20 percenként osztották a vizet, de külön kérésre is kaptunk ha már nagyon kezdett meleg lenni a hátunk mögött.
A hangulat a lehető legjobb volt, az emberek legalább olyan jól fogadták a saját szerzeményeket, mint a klasszikusokat ami mindenképp pozitív és rajtuk is látszott, mennyire jólesett nekik. A hangzás tökéletes volt, mindent lehetett hallani, Frank Sidoris végre megtanulta a Nightrain szólóját rendesen, mindemellett tökéletes ritmust rakva a főhős alá. Brent Fitz továbbra is atompontos, Todd Kernsre és Myles Kennedyre pedig nincsenek szavak. Brutális, hogy ez a két ember miket énekel (és Todd ugye mesterien basszerozik is). Aki ezek után is Axl Rose-ra és a reunionra vágyik annak ajánlom a legfrissebb G'NR DVD-t. 2015-öt írunk, nem 1987-et, és ráadásul van olyan szám, amit jobban lehoz ez a zenekar, mint a nagy "előd". Slash pedig ismét megközelíti '90-es évekbeli önmagát és azon a szinten hozza a klasszikus dalokat is. Az egyetlen különbség csak a hangzásban van. Slash nem titkoltan az Appetite For Destruction lemez soundját akarja visszaadni, amihez JCM800-asokat hajt meg, a legjobban dokumentált időszakban pedig Marshall 2555X Silver Jubilee-t használt. Nem nagy különbség, mégis visszaköszön. A jó forma mindenképpen nagy meglepetés a tavaly novemberi műsor után, ahol amit lehetett elrontott: nem találta a hangokat, hamis volt, nem volt ütemben. De ahogy rendbe jött az élete minden visszaállt a helyére. Kis szervezési baki miatt rövidebbre tervezték a bulit, de rugalmasan kapcsoltak és kibővítették 2 számmal a műsort, amiért innen is hatalmas nagy pacsi nekik. A koncert méltó zárásaképpen Slash bejelentette a közönségnek, majd később a facebookján is, hogy novemberben visszatérnek.
Váratlan nem volt, biztosra mentek és mindenkinek a kedvére tettek, aki ellátogatott az este, ismét sikeresen bebizonyította immáron széles körben, hogy vannak még olyan zenekarok, amik élőben is minimum album minőséget hoznak el vagy túlszárnyalják azt. Itt első sorban az újragondolt Anastasiára gondolok, amiben a középső, zseniális akusztikus szóló adja a különlegességét.
Egyedül azt sajnálom, hogy a magas és távoli színpad miatt nem élhették át az emberek olyannyira azt a kontaktot, odafigyelést és velük való foglalkozást, amit minden saját koncerten megadnak. Röviden összefoglalva: nem ez lesz életem legjobb koncertje, de visszagondolva a kellemetlenségek ellenére is hatalmas élményekkel gazdagon hagytuk el a helyszínt a másfél órás buli után, hogy útnak induljunk Klambe...
