Rock 'N' Roll Is just Rock 'N' Roll

Rock 'N' Roll Ain't Noise Pollution

Black Sabbath Budapesten

The End?

2016. június 02. - cifrakdaniel

 Életkoromból adódóan a Black Sabbathot is csak akkor ismertem meg, mikor kialakult már egy zenei ízlésem és olvasgatni kezdtem olyan zenekarok után, akik a kedvenceimre is hatással voltak. Nem is okoztak csalódást. Hiába nem lett belőlem soha igazi 'hardcore' rajongó, amint bejelentették a koncertet biztos voltam benne, hogy látni akarom őket a búcsúturnéjukon.

Szokásomhoz híven dél körül érkeztem ki a koncert helyszínére, hogy a lehető legjobb helyen álljak és kellően ráhangolódjunk az eseményre, miközben jól érezzük magunkat a többi sorban állóval. Viszonylag zökkenőmentes beengedés után sikeresen beértünk a második sorba, ahol az idő múlásával egyre inkább láttam, hogy ez nem egy szokványos koncert lesz. A gyerekektől egészen a zenekarral egy idős rajongókig mindenféle korosztály képviseltette magát, és rég láttam már ennyi őszhajú embert önfeledten ugrálni és szórakozni egy ilyen kaliberű koncerten.

Az előzenekar a kaliforniai Rival Sons volt, akik vérbeli déli blues rockot játszottak. Zeneileg nem tudtak különösebben megfogni, egyedül az énekes, Jay Buchanan volt emlékezetes érzelemdús előadásmódjának és Robert Plantre hajazó hangjának köszönhetően. 

Gyors átszerelés után pontban kilenckor felcsendült az intró. A fekete tojáshéj(?) lepergetése után előbújt a sátán a piros magzatburkából és hatalmas pusztításba kezdett denevérekkel és lángcsóvákkal karöltve. Kell ennél több és jobb kiszólás a koncertet ellenző és ördögöt kiáltó embereknek? A függöny lehullt a zenekar pedig belekezdett a Black Sabbath című dalukba, nem éppen a legtipikusabb kezdés, de ez nem is érdekelt különösebben, mert belépett Ozzy is. Sajnos nem denevérszárnyakon leereszkedve a tetőről, így sem volt kevésbé impozáns. Rég láttam már embert ekkora mosollyal az arcán és én sem tudtam mást csinálni pár percig, mint konstans mosolyogni és örülni. 

14 szám, 100 perc. Korrekt műsor, főleg az első 4 albumból összeválogatva, de egy God is Dead-et szívesen meghallgattam volna még. Egy tömör, jól felépített dobszólón kívül nem volt hosszabb szünet a dalok között. Feszesen és erőteljesen szólaltak meg a nagyobbnál nagyobb klasszikusok. Ozzy Osbourne korához és a körülményekhez képest jól nézett, hangilag is egészen rendben volt, egy két számnál voltak nagyon bántó hamisságai, de ezt egy közel 70 éves embernek örömmel elnézem. Cserébe olyan produkciót nyújtott, hogy amíg élek el nem felejtem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ugrált, tapsikolt, fura hangokat adott ki ('Kakukk" ;) ) s mosolygott. Egyszer kétszer megindult a színpad egyik végéből a másikba a jellegzetes görnyedt totyogásával, mintha csak egy átlagos nagymama lenne, aki a piacra siet a tankjával, mert 9-kor már nem friss a zöldség. Tony Iommi hál' istennek nagyon jól nézett ki és olyan döggel szólaltatta meg a gitárját, ahogyan arra csak kevesen képesek. Kidolgozottak voltak a szólói és nem is fulladtak unalomba. Egyszerűen jó volt bámulni az öreget, aki úgy játszott a gitárján, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Geezer a többi hangszereshez képest is visszafogottabb volt, de olyan szépen és finoman hozta a klasszikus témáit, hogy borsódzott a hátam tőle. Bill Wardot egy pillanatig sem hiányoltam, mert Tommy Clufetos hibátlanul és erőteljesen játszott. Jók voltak a filljei és elképesztő tempóban verte a dobot a szólója alatt, mindezt fülig érő szájjal.

Mindent összefoglalva minden pénzt megért. Látni ezeket a legendákat, minden metál ősét. És a legjobb az egészben, hogy élvezték a koncertet és egymás társaságát. Azokat az összekacsintásokat és teli pofával mosolygást nem lehet megjátszani. A közönség pedig végre felnőtt egy ekkora kaliberű zenekarhoz. Se lökdösődés, se tolongás, cserébe viszont teljes torokból énekelték végig az egész koncertet. Szomorú dolog látni, hogy egyszer minden véget, de ennél tiszteletreméltóbb befejezést nem is tudtam volna elképzelni egy ekkora jelentősségű zenekarnak.

img_4286.JPG

Tremonti koncert Prágában

Jókor, jó helyen

Mindenki életében eljön az a zenei pillanat, ami sok éven keresztül fogja meghatározni az ember ízlését. Nekem az egyik ilyen a 2013-as bécsi Alter Bridge koncert volt, ahol Mark Tremonti neve végérvényesen felkerült a kedvenc gitárosaim közé. Miután megismerkedtem a szóló munkásságával egyértelművé vált számomra, hogy élőben is látnom kell őket egyszer. Ez most, a harmadik lemez turnéja kapcsán jött el, méghozzá az első állomások egyikén, a prágai MeetFactoryban.

Miközben Myles Kennedy sorba vette fel a lemezeket Slashel és turnéztatták azokat Mark sem volt tétlen és egy valódi zenekart hozott össze Eric Friedman gitárossal, Garrett Whitlock dobossal és Wolfgang Van Halen basszerossal. A formációval Tremonti nemcsak a thrashesebb vonalát mutatta meg a világnak, hanem énekesként is bizonyított. Nem ő rendelkezik a legegyedibb orgánummal és nem is fog Kennedys magasságokba tévedni, de teljesen erőteljesen és dallamosan képes énekelni, amitől csak jobb lesz az egész.

A prágai kirándulásunktól nem vártam különösebben semmi extrát, egy jó koncertet és egy kis esélyt, hogy utána elcsípjük őket egy-két fotóra. Ezzel szemben olyan élményben volt részünk Mark Tremontinak hála, amit éveken keresztül nem fogunk elfelejteni. 

Fél kettő körül értünk ki a helyszínre, rajtunk kívül hat ember volt ott, mind gitárral. Besétáltunk, szétnéztünk, majd az emeleten megpillantottuk Markot gyakorolni. Kicsivel később lejött az egyik szervezővel, hogy felvigyék azokat akik privát gitárórára jöttek. Mivel nem voltunk sokan Mark mondta, hogy nyugodtan jöjjön fel az is aki nem fizetett be rá. Így volt lehetőségünk a bő egy órás oktatást testközelből végignézni, majd aláírásokat begyűjteni. Nem sokkal később kezdődött a soundcheck, ahova bemehettünk mi is, hiszen 'részt vettünk a magánórán'. Hatalmas élmény volt, hét számot próbáltak el az estére, majd utána lejöttek és mindenkivel csináltak képet és váltottak pár szót. És mindez nem történt volna meg, ha Mark nem ilyen szerény, közvetlen és kedves. Nagy meglepetést okozott mindannyiunknak a hozzáállásával, ugyanis a világ egyik legjobb gitárosáról beszélünk. 

Következett 4 óra várakozás a koncertre, majd egy viszonylag gond nélküli beengedés, és szerencsés első sorba érkezés hála a többieknek. Az este előzenekara a cseh Stroy volt, akiktől nem vártam semmit, de jól bemelegítették a közönséget. Kiváló dalszerkezettel, hangzással és énekessel bírnak. Leginkább a mostani Gojirához tudnám őket hasonlítani, sokkal dallamosabb vokállal. Érdemes lesz rájuk odafigyelni. 

Gyors átszerelés után máris a főszereplőké volt a színpad. Kifejezetten energikusan robbantak bele az amúgy sem hűvös légkörbe és már a nyitó My Last Mistake-el letépték az arcunkat a szó legpozitívabb értelmében. Biztonsági játékról szó sem volt, 5 dal szerepelt az első albumról, 5 a legutóbbi Dustról és 6 a tavalyi Cauterizeról a setlistben, jó arányban vegyítve. A betonkemény You Waste Your Time, Radical Change, Wish You Well, Brains mellett olyan számok is helyet kaptak pihenés gyanánt, mint például a(z általam nem igazán kedvelt) Symphaty, így a közel 80 perces üresjárat nélküli műsor nem is tűnt olyan kevésnek, mint leírva. A zenészek tökéletesen illenek egymáshoz, Garrett Whitlock napjaink egyik legjobb és 'legbetegebb' dobosa is egyben. Elképesztő amit leművel a szerkó mögött. Végig headbengeli és mosolyogja az egészet, miközben nagyon pontosan játszik. Wolfgang a Van Halenes kötelezettségei miatt nem tud turnézni velük, de helyette sikerült egy sokkal karizmatikusabb embert találni, Tanner Keegant. Ugrál fel alá, vicces pofákat vág, kedves és jól beleillik a zenekarba. Kell ennél több? Eric Friedman sokkal több szerepet kap Mark mellett mint ahogyan azt gondolnánk. Mialatt Tremonti énekel, addig ő tökéletesen vokálozik és játssza a szóló sávokat. A szólók többsége természetesen a mesteré, de Eric is kiveszi belőle a részét, méghozzá nem is akárhogy! Tremontira pedig nincsenek szavak, jól felépített szólók, könnyen megjegyezhető dallamok és hatalmas energia. Ráadásul klubkoncert révén mindezt karnyújtásnyira a közönségtől. Tökéletesen érződött rajtuk mennyire élvezték az egész bulit. Jobb helyet nem is választhattak volna kvázi turnényitónak. (Hivatalosan ez volt a második koncert ezzel a lemezzel, de az első az Iron Maiden előtt volt, kevés dallal és műsoridővel a dortmundi arénában.)

img_4225.JPG

'Sajnos' a közelgő új Alter Bridge lemez és turné miatt várhatóan egy darabig szüneteltetve lesz a csapat, éppen ezért ajánlom mindenkinek, hogy nézzek meg őket a maradék dátumaik egyikén (például a Rock in Viennán). Garantáltan maradandó élményt fognak nyújtani. Kevés zenekar van manapság, akik hasonlóan kemény zenét játszanak, ilyen dallamos énektémával. Üde színfoltjai a felhozatalnak. 

Volt egyszer egy Slash túra (2. rész)

Miért nem lehet minden koncert ilyen?

A jól sikerült Volt-os buli után fülzúgással gazdagított örömben, izzadságban és nem utolsósorban boldogságban úszva indultunk tovább a másnapi koncert helyszínére, Ausztriába.

Kis benzinkutakon való kitérőkkel együtt gond nélkül megérkeztünk hajnali 5 óra magasságában Klambe. Az első meglepetés ott ért minket igazán. A helyszín egy középkori vár, amit egy falu vesz körül. Poénkodtunk is, hogy több ember lesz a koncerten (kb. 3000), mint a teljes lakosság. Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás helyszínben és a technikusok busza is befutott, elmentünk a szállásunkra felfrissíteni magunkat és aludni, hogy aztán ebéd után visszaérkezzünk a helyszínre és megkezdődjék a koncertek egyik, szerintem legjobb része, a várakozás és az új emberek megismerése.

img_0026.JPG

Végre eljött a nyár, a nap végig sütött minket, de legalább az italok hidegek, a társaság jó volt. A beengedéssel sem volt probléma, előrébb is hozták egy fél órával. Gyors jegyellenőrzés, 100-as sprint (JuszéjnBolt elbújhat mellettünk), első sor, örülés. Az este első zenekara az angol RavenEye volt. Fiatal srácok, dögös hangzás, kiváló frontember. Ők sem fogják megkapni a "zenekar, ami megmentette a rockzenét" jelzőt, de érdemes rájuk odafigyelni mindenképp.

img_9991.JPG

A következő zenekar, az újjáalakult Thin Lizzy-ből nőtte ki magát, és a Black Star Riders nevet választotta. Ahogyan azt korábban is említettem, sajnos nem volt időm megismerkedni az együttesek munkásságával, de úgy hiszem ez meg fog változni. Egy nagyobbacska klubkoncerten eszméletlen hangulatot csinálhatnak a vérbeli ír kocsmarock zenéjükkel. Itt is jól fogadták őket, de meleg is volt, és sokan jártak hozzám hasonló cipőben, s kevesen ismerték munkásságukat. Ennek ellenére mindig öröm ilyen kaliberű zenészeket látni, hát még főleg ennyit egy este. Az egyetlen negatívum velük kapcsolatban az volt, hogy Scott Gorham egyik Marshall feje meghibásodott a tűző nap miatt és a technikusa egyszerűen kihúzta, pedig volt pluszba kint, és így az egész koncerten alig lehetett hallani valamit belőle. Ez persze neki is feltűnt és végig mondta is a technikusának, hogy kezdjen vele valamit, de nem sikerült neki. Kedves technikus, volt egy munkád...

Gyors átszerelés és a "zajládák" csekkolása után, 20 perces pihenő végén ismét halálpontosan megszólalt 20:43-kor a cirkuszi intro, és ugyanúgy robbantak be, mint az ezt megelőző napon. Vártuk, hogy újra összenyomjanak minket, hogy a szemünket is kikaparják, de nem. Kényelmes koncert volt a közönség szempontjából. Mindenki örült mindennek. Az egyik legszembetűnőbb dolog az volt, hogy amikor egy pengetőt dobtak Siminek (a tábláját elolvasva), és az elrepült mellettünk majd 2 méterrel arrébb földet érve, furcsa módon nem vetődött rá 3-4 ember azonnal. Nálunk ilyenkor a minimum az, hogy inkább megeszi, mintsem, hogy másé legyen, itt viszont nagyon rácsodálkoztunk arra, hogy az úriember felvette, és szó nélkül vissza is nyújtotta, mert tudta ezt nem neki szánták. Hatalmas nagy főhajtás innen is.

A zenekar ezen a napon is csúcsformában volt és sokkal felszabadultabban játszottak mint előző alkalommal. Ezt leginkább Frank Sidorison lehetett észrevenni, aki csak úgy rohangált fel-alá, dobálta a gitárját s a pengetőit, pedig ő egy kifejezetten csendes, nyugodt srác. Hiába, a saját buli mindig más, mint egy fesztivál. Kontakt is volt rendesen a zenekartól a közönség felé. Myles Kennedynek is sikerült egyszer annyira átengednie magát a hangulatnak, hogy hirtelen nem jutott eszébe a körülbelül 450-szer eljátszott Back From Cali refrénje. Gyors lefagyás és nevetés után azért természetesen rendben folytatódott az este. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire dinamikus párost alkotnak Todd Kerns basszerral. Mintha ötvöznénk két fémet és születne egy sokkalta jobb. Todd zseniálisan nyújt alátámasztást (néha felülről) Myles vokáljainak. Ez az amit koncerten érdemes megtapasztalni.

 

Az egyik leglényegesebb dolog, amiért erre a koncertre is eljöttünk, hogy itt biztosan teljes, 2 órás buli lesz. És így is lett. Megkaptuk pluszba a Halo-t, az új album kolosszusát, a Beneath the Savage Sun-t, a brutális Double Talkin' Jive-ot, és a most csak rövid szólóval kiegészített, s ezáltal 20 percesre nyújtott Rocket Queen-t.

Először is, a Beneath alatt kaptunk egy újabb bizonyítékot arra, hogy Slash csúcsformában van: hiba nélkül, album minőségben játszotta el a kifejezetten nehéz szólóját. Konkrétan csak álltunk és tátott szájjal lestünk, hogy ezt hogy a francba? A Double alatt sem vágtunk másmilyen arcot, már maga a dal kultikus mivolta miatt a rajongók körében. Ez az egyik Guns N' Roses dal, a Locomotive mellett például, amit minden fanatikus hallani szeretne egyszer élőben Slashtől. 

Rocket Queen-re pedig nem találtunk szavakat, sajnos negatív értelemben. Érthető, hogy Mylesnak kell a pihenés, de ennek az értelmetlen szólózásnak nincs helye. Konkrétan kétszer volt ugyanolyan kör a szólóban, megegyező zárással, csak néhol belejátszotta az Anastasia album verziójú szólóját. És azt még meg sem említettem, hogy szegény Brent Fitz dobosnak ugyanúgy kell végigütni az egészet kifejezetten kemény ritmusban. Slashnek vannak zseniális instrumentális számai, abban is improvizálhat, és még sincs az embernek olyan érzése, hogy halálunalom. (Igen, az utolsó linken tényleg 30 perces a dal...)

A este tökéletes volt minden szempontból. A pontot az i-re az tette fel, hogy így a negyedik Slash koncertem végén sikerült egy pengetőt is elkapnom a mestertől, majd kisebb ujjongás után végleg elengedtük magunkat, hogy elvigyenek minket oda, ahol "Zöld a fű és a lányok gyönyörűek". Csalódnom most sem kellett, sőt ez lett életem eddigi legjobb koncertje, überelve a 2013-as bécsi Alter Bridge és a 2014-es budapesti Iron Maiden párost. Továbbra is állítom, hogy aki teheti novemberben nézze meg a zenekart és tegye félre egy pillanatra minden ellenszenvét velük kapcsolatban. Kevés ilyen szintű, valódi produkció van manapság, aminek nincs megrendezve minden egyes másodperce, lángcsóvája, molinó cseréje. Arról nem is beszélve, hogy milyen közönségcentrikus az egész. Aki pedig már látta őket, tudja mire gondolok, és ehhez nem kell fanatikusnak lenni, csak egyszerű zeneszerető embernek.

Röviden összefoglalva: albumhoz képest jobban teljesítő zenekar, remek egyéni hozzájárulás, tökéletes közönség, jó hangulat. Egyértelműen megérte elmenni és biztos vagyok benne, hogy - a lehetőségeimhez mérten - még sok alkalommal fogom megnézni a Csapatot.

Volt egyszer egy Slash túra (1. rész)

Welcome To The Jungle

Az első Slash koncertélményem óta elhatároztam, hogy ahova csak tudom, követem a zenekart. Így érkeztem el a tavalyi bécsi állomás után Sopronba, a Volt fesztiválra, majd másnap Klambe, Ausztriába.

A két helyszín közötti tömegközlekedési nehézségek miatt kénytelenek voltunk kocsival nekivágni a dolognak Simivel. A szerda reggeli korai indulásnak köszönhetően egy órára kiértem a fesztivál területére, majd gyors helyszín ellenőrzés és miegyebek után elindult a várakozás az első előadóra. Időhiány miatt sajnálatos módon egyik helyszín számomra ismeretlen zenekarait sem tudtam felfedezni, de mindegyikben kellemesen csalódtam.

A belga Triggerfinger kifejezetten jól indította a bulit a nagyszínpadon a korai 16:30-as időpont ellenére. Nem fogják a zenéjükkel megváltani a világot, egyszerűen csak dögös, ütemes rock 'n rollt játszanak. Mario Goossens dobos elmebeteg módjára csapkodta vagy éppen nyalogatta a cintányérjait, a kopasz Steven Segalra hajazó Paul Van Bruystegem pedig zseniális alapot adott Rickenbackerjaival Ruben Block énekes/gitárosnak.

img_9838.JPG

A fesztivál újdonságának, a két egymás felé fordított színpadnak köszönhetően 10-15 perces átállás után váltották egymást az együttesek. Mivel én főleg az esti Slash koncert miatt jöttem, a túloldali eseményekből nem igazán láttam semmit, így nekem a következő program a 19:30-kor kezdődő Tankcsapda volt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a legnépszerűbb magyar rockbanda miatt is sokan látogattak ki a szerdai napra, én is örültem nekik, mert nem volt még szerencsém élőben hallani, a 2014-ben kiadott Urai vagyunk a helyzetnek című remekül sikerült album dalait. A hangulatra nem lehetett panasz, és a zenekarnak is jót tett a gitáros váltás: Sidi rendesen felrázta őket a főleg Zakk Wylde ihlette stílusával. A setlist remek volt, tökéletes arányban keverték össze a mindenki által ismert dalokat az esetleg kevésbé populáris régi gyöngyszemekkel. Zeneileg sem volt semmi kifogásolható csak egyszerű profizmus. A közönség részéről végigment a tombolás, lökdösődés és a furakodás, de nem is vártunk mást. Azon viszont rendesen meglepődtünk, hogy a túloldalon kezdődő Quimby koncertre nemhogy nem szivárgott át mindenki, hanem még körülbelül 10 sornyi embert próbált beférkőzni legelőre.

img_9930_jpgll.jpg

A röpke 1 óra 35 perces "pihentető" várakozás és a tömeg sűrűsödése után pontban 22:43-kor felcsendült a cirkuszi intró, majd 2 perccel később Brent Fitz beszámolt és be is repültek a You're A Lie-al. A nézők az első perctől megőrültek és nagyszerű érzés volt 30 ezer másik emberrel egyszerre tombolni s énekelni a sorokat. Aztán amikor a második szám, a Guns N' Roses kultikus Nightrain-je jött, onnantól kezdve látszott, hogy melyik országban van megrendezve az esemény, szinte számonként lettek rosszul az emberek és kapkodták ki őket a biztonságiak, mert ugye "menjünk még előrébb van még ott bőven hely"..hát nem, és ismét bebizonyosodott, hogy a magyar közönség nem tud kulturáltan szórakozni és ezzel nem lenne semmi gond, de másnap alig 200 kilométerrel odébb egész koncert alatt mindenkinek jutott 1 négyzetméter. Így sokkal szomorúbb a helyzet. A szervezőknek hatalmas piros pont, hiszen minden koncert alatt 20 percenként osztották a vizet, de külön kérésre is kaptunk ha már nagyon kezdett meleg lenni a hátunk mögött.

img_9922.JPG

A hangulat a lehető legjobb volt, az emberek legalább olyan jól fogadták a saját szerzeményeket, mint a klasszikusokat ami mindenképp pozitív és rajtuk is látszott, mennyire jólesett nekik. A hangzás tökéletes volt, mindent lehetett hallani, Frank Sidoris végre megtanulta a Nightrain szólóját rendesen, mindemellett tökéletes ritmust rakva a főhős alá. Brent Fitz továbbra is atompontos, Todd Kernsre és Myles Kennedyre pedig nincsenek szavak. Brutális, hogy ez a két ember miket énekel (és Todd ugye mesterien basszerozik is). Aki ezek után is Axl Rose-ra és a reunionra vágyik annak ajánlom a legfrissebb G'NR DVD-t. 2015-öt írunk, nem 1987-et, és ráadásul van olyan szám, amit jobban lehoz ez a zenekar, mint a nagy "előd". Slash pedig ismét megközelíti '90-es évekbeli önmagát és azon a szinten hozza a klasszikus dalokat is. Az egyetlen különbség csak a hangzásban van. Slash nem titkoltan az Appetite For Destruction lemez soundját akarja visszaadni, amihez JCM800-asokat hajt meg, a legjobban dokumentált időszakban pedig Marshall 2555X Silver Jubilee-t használt. Nem nagy különbség, mégis visszaköszön. A jó forma mindenképpen nagy meglepetés a tavaly novemberi műsor után, ahol amit lehetett elrontott: nem találta a hangokat, hamis volt, nem volt ütemben. De ahogy rendbe jött az élete minden visszaállt a helyére. Kis szervezési baki miatt rövidebbre tervezték a bulit, de rugalmasan kapcsoltak és kibővítették 2 számmal a műsort, amiért innen is hatalmas nagy pacsi nekik. A koncert méltó zárásaképpen Slash bejelentette a közönségnek, majd később a facebookján is, hogy novemberben visszatérnek.

capture_07042015_221015.jpg

Váratlan nem volt, biztosra mentek és mindenkinek a kedvére tettek, aki ellátogatott az este, ismét sikeresen bebizonyította immáron széles körben, hogy vannak még olyan zenekarok, amik élőben is minimum album minőséget hoznak el vagy túlszárnyalják azt. Itt első sorban az újragondolt Anastasiára gondolok, amiben a középső, zseniális akusztikus szóló adja a különlegességét.

Egyedül azt sajnálom, hogy a magas és távoli színpad miatt nem élhették át az emberek olyannyira azt a kontaktot, odafigyelést és velük való foglalkozást, amit minden saját koncerten megadnak. Röviden összefoglalva: nem ez lesz életem legjobb koncertje, de visszagondolva a kellemetlenségek ellenére is hatalmas élményekkel gazdagon hagytuk el a helyszínt a másfél órás buli után, hogy útnak induljunk Klambe...

Slash - Live at the Roxy 25.9.14

Visszatérés a kezdetekhez

Minden kezdet nehéz. Az elején sok kérdés felmerült: szólóban is képes lesz e Slash sikert elérni? Az énekes képes lesz kellően hozni a mindenki által ismert énektémákat? A válaszok ezekre a kérdésekre majd' 5 évvel ezelőtt kezdtek megformálódni, amikor is egy bizonyos úriember sok év után visszatért arra a helyre, ahonnan 25 évvel korábban elindult és kitörölhetetlenül beleírta magát a történelembe...

Ahogyan az várható volt, a nagysikerű harmadik szólólemez után a zenekar egy újabb koncert anyaggal bővítette a diszkográfiát. A lemez alapját a híres Roxyban rögzített koncert adja. Összességében el lehet mondani, hogy Slashék kitettek magukért rendesen, azonban mégis megfogalmazódott bennem pár kérdőjel.

Mielőtt hozzákezdenék ezekhez, szeretném leszögezni, hogy eléggé hardcore Slash fan vagyok, ha lehúzok valamit, akkor nem azért van, mert nem szeretem, vagy direkt fikázni szeretnék.

Egy kis statisztika:

  • A koncert: 20 dal
  • A hanganyag: 19 dal
  • A DVD: 17 dal

Hogy mennyi?? 17?? Igen, 17. Hogy ezt kinek és hogyan sikerült megcsinálnia fogalmam sincs, mindenesetre  szeretnék gratulálni hozzá, mert finoman szólva is gerinctelen dolog. Ha élvezni szeretnéd a teljes anyagot akkor vedd meg CD-n, hogy azt a 2 extra számot is hallhasd. Maga a hanganyag már egy fokkal korrektebb, ugyanakkor nem értem miért kellett kihagyni az Automatic Overdrive-ot. Akkorát csak nem hibázhattak benne. Érthetetlen. Alapból van egy kis bökkenő az anyaggal. Eredetileg ezt a Guitar Center rögzítette, hogy a dokumentum sorozatához feltudja majd használni, és ki is adták adásba tavaly novemberben egy ennél is erősebben megvágott anyag formájában. Hogy aztán mégis miért pont ez lett, azzal kapcsolatban ezt a beszélgetést tudom elképzelni:

-Slash figyelj, nem kellene kiadnunk egy koncertanyagot a közönségnek?
-De, az király lenne, de mégis melyik koncertet vegyük majd fel?
-Áh ne vegyünk fel egy újat, egy valag pénz, sok szervezés. Megvesszük a jogokat a Guitar Centertől és mindenki boldog.
-Ez kibaszott jó ötlet!

Mi sem adhat több igazolást ennek, hogy mikor elkezdtek cikkezgetni arról, hogy jön egy új DVD az eredeti vágott anyag minden verziója lekerült hirtelen a Youtuberól a jogok tulajdonosának változása miatt Ez nálam egy hatalmas fekete pont mindazoknak, akiknek közük volt ehhez. 

45-atxl.jpg

A lélek:

Mivel a koncerteken általában olyan olyan dalokkal találkozunk amiket már ismerünk korábbról így nem elemezném számonként, hanem inkább összegezve, kitérve esetleg 1-2-re.

Turné elején vagyunk nemsokkal az album megjelenés után, ennek köszönhetően "csak" 5 új szám foglal helyet a dallistán, ami azért nem rossz, de elviseltem volna többet. Guns 'N Roses számból viszont túlcsordulás van. Eléggé furcsa ezt tőlem olvasni, de egyszerűen sok a 6 szám. Én megértem, hogy Slash sokaknak mai napig is a Guns gitárosa, de ezt le lehetne tudni ezt 3-4 számmal is és helyette inkább a szóló-korszakból bevenni másokat. Az első albumról, érthető énekesi okok miatt azok szerepelnek, amiket Myles könnyen tud énekelni (Ghost)/ ő énekelt fel (Starlight, Back From Cali), illetve aminél Todd lép a mikrofonhoz, mert frontembernek is kell egy kis szusszanás (Doctor Alibi). Sajnálatos módon kevés dal szerepel a sikeres Apocalyptic Loveról. Ott váltak igazán zenekarrá és az albumot is közösen hozták össze és simán befért volna egy két nagyon jó dal róla (Bad Rain, Shots Fired, Hard & Fast pl. a Guns-ok helyett). És akkor, amit egyáltalán nem értek. Miért kell egy szűk 2 órás koncertben egy 18 percesre nyújtott Rocket Queen? Értem én, hogy pihentetnie kell a hangját időnként Mylesnak, de lehetett volna bármelyik zseniális instrumentális dal is Slashtől (Jizz Da Pit, Watch This, Safari Inn), és nem vált volna monotonná a dolog.
De nézzük a dolgok jó oldalát. Az, hogy előkerült a You Could Be Mine egy nagyon rizikós húzás volt, hiszen Myles teljesen más kaliberű énekes, mint Axl. Ennek ellenére zseniálisan sikerült lehozni és nagy örömmel hallgatom ezt magával ragadó számot. Az új dalok is jól szerepeltek és a közönség is jól fogadta őket. A turné másik meglepetése az alapból hibátlan Anastasia újragondolása és ezzel egy új szintre emelése az akusztikus intróval és szólóval. Slash hozza a formáját és elvarázsol mindenkit, lenyűgöző, hogy ez az ember 1-2 rossz napon kívül még ma is hozza régi formáját. Myles Kennedyre egyszerűen nincsenek szavak, néhol még jobban énekel, mint az albumokon, az újragondolt Guns 'N Roses dalokról nem beszélve. És ami a legfontosabb koncert közben nem fárad el a hangja, s az évek alatt egyre jobb frontember vált belőle. A zenekar másik torka és a ritmusszekció egyik alapembere Todd 'Dammit' Kerns is hozta a "szokásosat" és brutális vokáljaival és basszustémáival tarolta le a színpadot. Bámulatos milyen elementáris erő árad belőle és becsülendő mennyire ügyel a közönséggel való kontaktra. S amikor átveszi Kennedytől a stafétát, leszedi a fejed. Meg merem kockáztatni, hogy ilyen jól még Axl sem énekelte a You're Crazyt. Brent Fitz is hibátlan teljesítmény nyújt, pontosan, feszesen képes átadni a néhol kifejezetten bonyolult dobtémákat miközben úgy mosolyog (s vokálozik), mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Frank Sidoris az a tagja a zenekarnak, akivel csak a turnékon illetve az ott rögzített anyagokon találkozhatsz,  ez nem is baj szerintem feltétlenül ugyanis szerintem van még hová fejlődnie és bármennyire is szimpatikus, így lassan 3 év után illene szerintem legalább így lehozni a Nightrain első szólóját.
A hangzás:
Itt csúszik el picit az egész, mert sajnos nem képes megközelíteni a zseniális Made In Stoke világát, hiszen ez sokkal nyersebb lett. A dobokra szánhattak volna több időt utólag és basszusgitárt is jobban ki emelhették volna, mert néhol picit kásás nekem. A gitárok kellemesen harmóniában vannak, csak Slash tiszta soundja az ami picit gyenge. Mivel a potméterrel állítja be azt és nem egy külön csatornája van hozzá, picit tompábban szólal meg a kelleténél véleményem szerint. A közönség bevonása viccesre sikerült, néha úgy éreztem, hogy aki ezt csinálta random bevágott egy két sikolyt/ujjongást, amik emiatt akaratlanul is felidézték benne a Live ?!*@ Like a Suicide EP-t, ahol ugye máshonnan lett alákeverve. 
A képi világ:
Egyszóval telitalálat, gyönyörű vágások vannak benne, az ilyen stílusú képi világ/rendezés a személyes kedvencem. 

 

Konklúzió:

Egy nagyon jó szórakozást nyújtó anyag született és a kevés negatív dolog ellenére biztosan helye lesz a gyűjteményemben és sokáig fogom élvezni. Vérbeli koncert anyag, igazi koncerthangzással és ahhoz közeli élménnyel, nálam 10/9. Kevés ilyen zenekart látni napjainkban így pláne érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben is és aki teheti nézzen ki egy koncertre, nem fogja megbánni.

 

Halestorm - Into The Wildlife

Hale to the Queen!

Az első találkozásom a Halestormmal 2012-ben volt, amikor is Lzzy Hale Amsterdamban ugrott be Slash-hez, hogy elénekelje az Out Ta Get Me című számot. Olyan bivalyerősen adta elő a dalt és olyan jelenség volt a színpadon, hogy azonnal rákerestem a zenekarra, meghallgattam pár számot, majd valamiért hanyagoltam őket egészen 2013-ig. Akkor Bécsben voltak előzenekara az Alter Bridgenek és megvásároltak kilóra. Soha az előtt nem tapasztaltam még annyi energiát a színpadon. Azóta pedig alaposan megismertem őket, s epekedve vártam az új albumukat.

10984223_10152607004916707_3407760124386419774_n.jpg

Teljesen megérte várni rá. A 2012-es The Strange Case Of... lemezükön is találtam olyan dalokat, amik elnyerték a tetszésemet, azonban egyben valahogy nem működött az album. Túlzásba vitték a különböző elektronikus effekteket, ráadásul pont a sok extra miatt koncerten nem is tudták annyira visszaadni az album dalait. Az ott elkezdett zenei irányvonal pedig erre az albumra teljesedett ki, tisztult le annyira, hogy egy remek korong születhessen. Mikor hallottam, hogy egy 'koncept lemez' lesz eléggé kételkedtem az információban, hiszen semmilyen hírek sem szóltak erről. Rendesen meglepődtem. Remekül sikerült összerakniuk a dalokat és nagyon szépen fonódnak egybe, mintha egy számot hallgatna végig az ember, de közben még sem válik egyhangúvá.

A dalok:

Az albumnyitó Scream hasonlóan indul, mint a U2 The Miracle (Of Joey Ramone) című száma, azonban hamar eltűnik a hasonlóság és egy kellemes középtempós dal veszi kezdetét. Remekül passzolnak a riffek Arejay Hale masszív dobtémáihoz. És Lzzy már itt megmutatja, hogy miért tartják napjaink egyik legjobb énekesnőjének. A dal vége leheletfinoman folyik a soron következő

I Am The Fire című szám elejébe. A könnyedebb, akkordbontogatós indulás után brutális erejű refrénnel lép be Lzzy. Az ennek köszönhető lendület végig megy az előzőnél egy fokkal tempósabb dalon, majd egy kevésbé szembetűnő szóló kiséretében térnek rá az album egyik legjobb számára, a

Sick Individualra. Az erőteljes intró után nagyon lágyan kísérik a hangszeresek az éneket szóról szóra, majd ezekkel a finom léptekkel jutunk el a refrénhez, ahol egyszer csak azt vesszük észre, hogy már be is indult a headbangelés a ritmusra. Itt találkozhatunk először klasszikus értelemben vett -nagyon eltalált, dal hangulatához illő- szólóval.

A megjelenése óta nagyon sokat forgott nálam az Amen című szám. Igazi nagyágyú. Amilyen finoman indít, olyan energiával fog berobbanni az elménkbe, hogy ne lehessen majd onnan kitörölni többé. Zseniális szóló, énekesi teljesítmény és dalszöveg. Rendesen beolvas minden egyes olyan embernek akik bele akarnak szólni az életünkbe és irányítani szeretnének.

Dear Daughter az album egyik legszebb pillanata. A dal egy amerikai lányhoz íródott, akit Lzzy karolt fel és vett a szárnyai alá, és tekint rá úgy, mintha a lánya lenne. A legcsodálatosabb az egészben az, hogy úgy tud egyetlen személyhez szólni, hogy közben minden egyes lánynak tanácsot ad. A végén szépen lép be az akusztikus gitár, aminek a vokál és a Hammond orgona nyújt zseniális körítést, hogy ismét zökkenőmentesen kapcsolódjunk be a következő dalba.

New Modern Love igazi countrys rádióbarát dal, amit csak az albummal egyben érdemes hallgatni. Így fog tökéletes hidat képezni a lírai dal és és az album egyik legzúzósabb száma között.

A Mayhemet hallva elsőre azt gondoltam, hogy megint sikerült egy olyan zenei elemet beépíteni a dalukba, amit nem fognak majd élőben jól visszaadni. Ám az élő felvételt látva megnyugodtam, ugyanis tévedtem. Josh Smith nagyon szépen kíséri végig az éneket a nyugisabb verzében, hogy aztán berobbanjon az egész és leszedje a fejünket. Különösen szimpatikus a már-már Foo Fighterses refrén. Teli találtat ez a dal, biztos sokáig favorit marad.

A következő Bad Girls World egy sokkal könnyedebb, lazább hangvételű dal. Bámulatos milyen könnyedén énekli benne a sorokat Lzzy, s azok milyen kellemesen lebegnek a lágy kíséret fölött. A végén lévő szóló viszont egy nagyon picivel túl lett húzva a kelleténél.

A Paradise City és a We Will Rock You dobtémáinak egyvelegével induló Gonna Get Mine igazi stadionrock szám. Nagyszerű lüktetése van és könnyen megragadó refrénje. Biztosan közönség kedvenc lesz majd a koncerteken.

A The Reckoning szintén egy visszafogottabb hangvételű dal, nagyon kellemes kikapcsolódást nyújt. Vezetéshez sem rossz, de nyomába sem ér a hasonló hangvételű Dear Daughternek.

Az Apocalyptic egy igazi húzós, fejrázásra késztető nóta az élvezetekről. Nagyon jó választás volt első kislemeznek és klipnek. Lzzy hangját nem lehet elégszer dicsérni, brutális mit énekel ezen az albumon. A szóló nagyon hangulatos, szépen illeszkedik bele a dalba annak ellenére, hogy olyan picit, mintha egy külön űrben lenne.

What Sober Couldn't Say megint egy nyugisabb, lágyabb hangvételű vezetős nóta. Nagyon kellemes, de én ezt inkább az extrák közé tettem volna, vagy pedig egy klasszikus értelemben vett single B-oldalára.

Az albumot lezáró I Like It Heavy megint egy középtempós remekmű. Az album egyik legjobb dala. A könnyed verzék után olyan elementáris erővel robban be a refrén, hogy az valami elképesztő. Szépen egészíti ki a slide gitár és a billentyű. Méltó befejezése lenne az albumnak, azonban Lzzy felteszi az 'I'-re a pontot a kíséret nélküli She Won't Mindal, egyszerűen nem lehet megfelelő szavakat találni erre a hangra.

A két bónusz szám közül a Jump The Gun egy hangulatos kis dal, az ember úgy érzi, hogy szívesen táncra perdûlne rá. De az Unapologeticnek kell szégyenkeznie mellette. Nem tipikus Halestorm, de manapság sok hasonló 'slágert' hallani a rádiókban. 

11059793_689967544447714_3385862555051420694_n.jpg

Konklúzió:

Örömteli látni mennyivel érettebb lett a zenekar az előző albumhoz képest. A dalok letisztultsága mellett Lzzy amúgy sem gyenge hangjának erősödése és kiteljesedése a legszembetűnőbb. Nem szabad azonban szó nélkül elmenni Joe Hottinger nagyszerű gitártémái mellett sem. Arejay hozza a formáját és egy állat az albumon is a szó legjobb értelmében.

Én nagyon szeretem, ha egy zenében az ember arcába tolják a basszusgitárt is és nem kell keresgetni. Igaz, sok számban került előtérbe Josh remek kísérete, de lehetett volna néhol több is a basszusból. 

A két bónusznak sokkal inkább helye lett volna az albumon, mint például a The Reckoningnak, vagy a What Sober Couldn't Saynek, ezáltal sokkal Inkább végigment volna a lendület rajta. hatalmas pozitívum, hogy az előző albumon túlzásba vitt csinosítgatások itt háttérbe szorultak, vagy teljesen eltűntek. Így sokkal inkább lett koncerthű a lemez, amire törekedett a zenekar azzal, hogy 'élőben' vették fel az albumot. Összességében nálam 10/8 az új korong, remek darab, biztosan sokat fogom még hallgatni. Remélem a folytatás is lesz ilyen jó, addig is várom, hogy koncerten mihamarabb viszont láthassam őket.

Slash - World On Fire

Avagy hogyan kell ütős lemezt összehozni napjainkban

Jómagam Slash szólómunkásságával 2011-ben ismerkedtem meg az akkori Slash című, sztárokkal teletűzdelt, klasszikus értelemben vett szólóalbumon keresztül és egyből magával ragadott. A sikeres lemez ahogyan azt illik, egy csapat zenésszel a nyakába vette a világot, hogy megmutassa nem öregedett még ki a szakmából és bőven van még mit megmutatnia. Ez olyan jól sikerült, hogy a sokak által nem várt folytatást már a turné közben állandó zenekarrá összeforrt felállással adta ki Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators néven. A bivalyerősre sikerült csapatmunka után menetrendszerűen érkezett a  folytatás.

A 2012-es Apocalyptic Love olyasfajta erősséget és egységet mutatott, amit nehéz szinten tartani manapság. Nos, sikerült. A 2014-ben megjelent lemez szerintem teljesen felülmúlta az elődjét sok szempontból és csak egy-két dolog van amit kifogásolnék, de erről majd később.

A két turnéval és egy lemezzel a háta mögött vonult próbatermbe csapat 2013 végén, hogy az úton született jammelések eredményeit alaposan kivesézze és kidolgozza: Slash, a tökéletes énekesi és frontemberi kvalitásokkal rendelkező Todd 'Dammit' Kerns és az atompontos Brent Fitz. Mivel Myles Kennedyt elszólította az Alter Bridge éppen esedékes turnéja így sajnálatos módon nem tudott gitárosként részt venni az album munkásságában az előzővel ellentétben. Az elkészült lemezre végül 17 dal került fel egyben, egyik sem lett bónusz. Sok helyen olvastam, hogy Slashnek elment az esze és teljességgel túlzásba vitte a dalok számát, mert manapság nem lehet ennyi jó dalt egy lemezre felrakni és nem is lehet ennyi ideig megfelelően koncentrálni azokra. Tény az album majdnem 78 perc hosszúságú, de aki ezen túl tudja tenni magát garantáltan jól fog szórakozni, az esetleges gyengébbre sikerült (mihez képest ugyebár) dalok ellenére.

screen-shot-2014-06-13-at-12_19_20-am.png

A dalok:

Az album első dala mindjárt a címadó, World on Fire. Ezt a dalt kaptuk meg elsőként ízelítőnek a megjelenés előtt. Slash szerint egy kivonatot akartak megmutatni az emberek, amiben benne van a teljes album feelingje. Nem is nagyon lőttek mellé a tipikus 'Slashes' nyitóriffelés után a fokozatosan beszálló hangszereknek köszönhetően olyan a dal, mintha egy robbanás lenne, egyre fokozatosabban szakítja le az ember fejét, hogy a refrénre teljesen darabokra tépjen. Ahogy a közepén elcsendesedik az egész, majd ismét robban a bomba az felejthetetlen, biztos sokáig koncertek része lesz.

A következő dal az újrahasznosított riffre épülő Shadow Life. A kellemes akkordbontással és csodálatos énekkel induló dal remekül robban be a már előbb említett, eredetileg You're a Lie című dalnak szánt riffel. Mit ne mondjak megérte érlelni még. A refrén könnyen megjegyezhető és nagyon hamar belemászik az ember fülébe Myles íves dallamának köszönhetően, aminek remek támoszlopot biztosít Todd a vokáljával. Ebben a dalban található a lemez egyik legerősebb és legkomplikáltabb szólója, ami remekül koronázza meg ezt a remekművet.

A tempó nem hagy alább az Automatic Overdriveban sem. A kezdés itt is finoman vezet rá az elméből kitörölhetetlen riffre, hogy ismét egy zseniális slágeresen egyszerű, de nagyszerű refrénbe torkolljon az egész. Igazi autóvezetéshez való zene.

A soron következő Wicked Stone az eddigiekhez hasonlóan lazábban indül, majd megjön Todd az albumra összerakott új basszus hangzásával és olyan húzós dallam lesz, akárcsak a Standing in the Sunban, vagy sajnálatos módon kevésbé populáris Locomotiveban. Szintén zseniális refrén, és igazi 'Slashes' feelinges outro szóló, Kennedy zsenialitásával alátámasztva.

30 Years To Life igazi stadionrockos slide-al megkísért témával indít és már-már a Paradise City elejéhez hasonlítható hangulattal. Ez az egyik favoritom az albumon, nagyon el vannak találva az akkordváltások a verzében, végig feszesen lüktet a dal az ember fülében. Todd basszustémáit nem lehet elégszer dicsérni, ez ide is igaz. Ha valakinek be kellene mutatnom Slash munkásságát vagy a rock and rollt tuti az első számok között lenne a dal.

Az első öt bombasztikus erejű szám után következik az album első pihenője, a rádióbarát Bent To Fly. Természetesen ez a lélegzetvételnyi nyugalom sem tart örökké, és Far and Away szerűen teljesedik ki a végére.

Stone Blind simán elfért volna a Use Your Illusion lemezek egyikére. Különösen igaz ez a refrén mélyen fekvő vokálja miatt. Nagyon kellemesen váltogatják egymást a zúzós témák és a könnyedebb tiszta dallamok.

És elérkeztünk szerintem arra a pontra, amikor kicsit lankad az örömöm. A Too Far Gone hiába indít az album egyik legjobb riffjével és köszön is vissza itt-ott, nekem még is olyan mintha bedobták volna turmixgépbe és egy még mindig kemény, de lágyabb, krémesebb valamit kapunk. Hiába nyújt 10/10-es teljesítményt mind Myles és Todd is a refrénben, sajnos nem sikerült meggyőzniük.

Ha szeretném, a Beneath The Savage Sunt simán jellemezhetném 3 betűvel: OMG. Nem hittem volna, hogy a grandiózus Anastasia után képesek lesznek még egy ilyen mesterművet összerakni. Tévedtem. Olyan riffekkel dobálózik a dal és olyan húzása van, hogy az elképesztő. Végig zseniálisan támogatja a gitárokat és játszik össze a dobbal a basszusgitár. Myles olyan témát ragadott meg a szövegben, ami egyre súlyosabbá válik napjainkban, az orvvadászatot. A nehéz témához illően érezni az egész dalon mindazt a kínt és fájdalmat  amit ezek a csodálatos élőlények elszenvednek. A zseniális csendes középső rész után elementáris erővel robban be a második szóló, zseniálisan megtámogatva a ritmusszekció részéről. Abszolút favorit. Ez az a dal amiért anno megérte feloszlania a Guns 'N Rosesnak.

Magában hallgatva a Withered Delilah az, amit 10-ből 8-szor továbbléptetek,tipikus Slash dal, semmi különös. Azonban egyben hallgatva így a Beneath után tökéletesen vezet rá az album egyetlen balladájára - ami egyben a leghosszabb száma is -

a Battlegroundra. Ha valaki nincs teljesen kibékülve Kennedy hangjával, az itt ébredhet rá a zsenialitására. Kevés énekes van aki ilyen lágyan, magával ragadóan tud énekelni mindamellett, hogy dal későbbi részében megmutassa a hangterjedelmét. A November Rainhez hasonló szóló utáni refrénnel viszont a mai napig nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy a 'la-la-la' többet mond minden szónál, nekem mégis hiányérzetem van.

Dirty Girl a másik kellemes vezetéshez való dal. Könnyen megjegyezhető refrén és igazi bluesos Slash szóló.

Az Iris Of The Storm egy szintén kellemes riffel indul, ez a másik rádióbarát dal az albumon, nagyon szépen párosul a zene a szöveggel, tényleg olyan, mintha egy nagy erejű viharral kellene szembenéznünk a hirtelen még előttünk lévő idill után. 

Mikor megláttam a számlistát, egyből a nagyon várt dalok közé került az Avalon. Nem bírtam elképzelni, hogy 3 percben mit lehet kihozni, aztán kiderült,hogy egy vérbeli dögös ír kocsmarockot. Igazi kis energialöket ez a dal, aminek a riffje nem titkoltan Rory Gallagher hatására íródott. Ezt a dalt egyébként simán el tudnám képzelni egy Paddy and the Rats átiratban.

Amilyen vidáman és a Foo Fighters Cold Day In The Sunjára hasonlítva indul a The Dissident olyannyira súlyos témával foglalkozik, a háborúk fölösleges és értelmetlen öldöklésével. A dal nagyon könnyen megragad az ember fülében, a zseniális refrénnek, szólónak és az apait-anyait beleadó Mylesnak köszönhetően.

Safari Inn az album egyetlen instrumentális dala, nagyon könnyed kísérete van, mintha csak Myles gitározta volna fel. Koncerten remélem sokkal inkább előtérbe kerül, mint a Rocket Queen és az abban 15 perces nyújtott szóló. Ez a dal is újrahasznosított, találkozhattunk már vele az első szólólemez bónuszai között Demo #14 néven. Tipikus Slash varázslat.

Az album záróakkordja sem egy könnyed darab, de szerintem pont tökéletes ide. A The Unholy Slashre nem igazán jellemző sötét akkordbontással indul és nagyon hátborzongató marad a hangulat a dal végéig. A refrén itt is is telitalálat, a szóló sincs túlhúzva és a dal utolsó egy perce az teljes hátborzongás és libabőr. Remekül vezetik fel a srácok Myles zseniális utolsó verzéjét. 

Konklúzió:

Ahogyan már korábban említettem sajnálatos módon Myles gitárosként nem tudott részt venni az albumon és hiába is próbálkozik Slash nem önmaga lenni, nem sikerül. Használhat akár egy 12 ezres gitárt is onnan is lejönne, hogy ki játszik rajta. Ez az egyik dolog, ami miatt nekem nagy hiányérzetem van, hiszen az Apocalyptic Loveon zseniálisan gitározott Myles, tessék csak meghallgatni a Shots Fired című dalt, meg fognak érteni engem. Szintén nem értem, miért kellett ennyire "eldugni" Todd zseniális vokáljait, pedig van belőle egy pár. Élőben hallva pedig teljesen elfért volna hangosabban például a Wicked Stoneban.

Szövegek terén sajnos kevés saját életből táplálkozó dal van, legalábbis saját elmondásuk szerint. Ez azért is szomorú, mert Myles zseniális szövegeket tud írni, ha a saját életéből kell ihletet merítenie, ehhez elég csak a Blackbirdöt meghallgatni. Persze kivételek vannak, mint például a Bent To Fly, Iris Of The Storm, ám leginkább a Battlegroundra igaz ez, hiszen mint utólag kiderül Slash házasságának hattyúdaláról szól.

Ami viszont nagyon jót tett a lemeznek, az nem más, az a producer csere. Kevés olyan producer van manapság, mint Michael 'Elvis' Baskette, aki ennyire jól rögzíteni tudja a dalokat, hogy aztán olyan legyen az album, mintha előtted játszana a zenekar.

És persze ne feledjük el Todd és Brent zsenialitását, akik szerintem életük eddigi legjobb teljesítményüket nyújtották az albumon, és Slash és Myles duójának csodálatosságát.myles-kennedy-slash.gif

Összességében az album nálam 10/10. Sokat fog még nálam forogni a korong, kevés ennyire erős és egységes lemez születik manapság, és ezt nem elfogultságból írom. Sokkal inkább összeért ez szerintem, mint az előd, akárcsak a zenekar, köszönhetően az újabb turnénak és az együtt töltött időnek és töltelékek sincsenek különösebben rajta. Kíváncsian várom a folytatást 2016-ban. 

A kezdet

Üdvözölnék minden kedves embert aki idetévedett a blogomra.

Mindig is ki szerettem volna próbálni, hogy milyen is az amikor nem csak a haveroknak mondom el a véleményemet, gondolataimat a koncertekkel, albumokkal, hírekkel kapcsolatban, hanem minden egyes rock kedvelő embernek. Természetesen az sem mellékes, hogy én is élvezzem amit csinálok, így magam szórakoztatására is fogom írogatni cikkeket ahogy tudom. Remélem nem fogok kudarcot vallani, bár nem lesz könnyű az elején az tény, bele kell majd rázódni. Elsősorban az általam kedvelt zenekarokkal fogok foglalkozni, de amennyire csak lehet próbálom majd a látószögemet tágítani.

Próbálok minél naprakészebb lenni, és az aktuális megjelenéssekkel egy időben írni az albumokról, koncertélményekről. Ezek mellett az korábban megjelent albumokat is megpróbálom majd bemutatni, amennyire csak lehet.

Remélem minél sokan kellemes kikapcsolódásra lelnek majd a blog olvasgatása közben.

Rock.

 

www_tvn_hu_aacfe59205a0e923ec0f64a289aa3797.jpg