Az első találkozásom a Halestormmal 2012-ben volt, amikor is Lzzy Hale Amsterdamban ugrott be Slash-hez, hogy elénekelje az Out Ta Get Me című számot. Olyan bivalyerősen adta elő a dalt és olyan jelenség volt a színpadon, hogy azonnal rákerestem a zenekarra, meghallgattam pár számot, majd valamiért hanyagoltam őket egészen 2013-ig. Akkor Bécsben voltak előzenekara az Alter Bridgenek és megvásároltak kilóra. Soha az előtt nem tapasztaltam még annyi energiát a színpadon. Azóta pedig alaposan megismertem őket, s epekedve vártam az új albumukat.

Teljesen megérte várni rá. A 2012-es The Strange Case Of... lemezükön is találtam olyan dalokat, amik elnyerték a tetszésemet, azonban egyben valahogy nem működött az album. Túlzásba vitték a különböző elektronikus effekteket, ráadásul pont a sok extra miatt koncerten nem is tudták annyira visszaadni az album dalait. Az ott elkezdett zenei irányvonal pedig erre az albumra teljesedett ki, tisztult le annyira, hogy egy remek korong születhessen. Mikor hallottam, hogy egy 'koncept lemez' lesz eléggé kételkedtem az információban, hiszen semmilyen hírek sem szóltak erről. Rendesen meglepődtem. Remekül sikerült összerakniuk a dalokat és nagyon szépen fonódnak egybe, mintha egy számot hallgatna végig az ember, de közben még sem válik egyhangúvá.

A dalok:

Az albumnyitó Scream hasonlóan indul, mint a U2 The Miracle (Of Joey Ramone) című száma, azonban hamar eltűnik a hasonlóság és egy kellemes középtempós dal veszi kezdetét. Remekül passzolnak a riffek Arejay Hale masszív dobtémáihoz. És Lzzy már itt megmutatja, hogy miért tartják napjaink egyik legjobb énekesnőjének. A dal vége leheletfinoman folyik a soron következő

I Am The Fire című szám elejébe. A könnyedebb, akkordbontogatós indulás után brutális erejű refrénnel lép be Lzzy. Az ennek köszönhető lendület végig megy az előzőnél egy fokkal tempósabb dalon, majd egy kevésbé szembetűnő szóló kiséretében térnek rá az album egyik legjobb számára, a

Sick Individualra. Az erőteljes intró után nagyon lágyan kísérik a hangszeresek az éneket szóról szóra, majd ezekkel a finom léptekkel jutunk el a refrénhez, ahol egyszer csak azt vesszük észre, hogy már be is indult a headbangelés a ritmusra. Itt találkozhatunk először klasszikus értelemben vett -nagyon eltalált, dal hangulatához illő- szólóval.

A megjelenése óta nagyon sokat forgott nálam az Amen című szám. Igazi nagyágyú. Amilyen finoman indít, olyan energiával fog berobbanni az elménkbe, hogy ne lehessen majd onnan kitörölni többé. Zseniális szóló, énekesi teljesítmény és dalszöveg. Rendesen beolvas minden egyes olyan embernek akik bele akarnak szólni az életünkbe és irányítani szeretnének.

A Dear Daughter az album egyik legszebb pillanata. A dal egy amerikai lányhoz íródott, akit Lzzy karolt fel és vett a szárnyai alá, és tekint rá úgy, mintha a lánya lenne. A legcsodálatosabb az egészben az, hogy úgy tud egyetlen személyhez szólni, hogy közben minden egyes lánynak tanácsot ad. A végén szépen lép be az akusztikus gitár, aminek a vokál és a Hammond orgona nyújt zseniális körítést, hogy ismét zökkenőmentesen kapcsolódjunk be a következő dalba.

A New Modern Love igazi countrys rádióbarát dal, amit csak az albummal egyben érdemes hallgatni. Így fog tökéletes hidat képezni a lírai dal és és az album egyik legzúzósabb száma között.

A Mayhemet hallva elsőre azt gondoltam, hogy megint sikerült egy olyan zenei elemet beépíteni a dalukba, amit nem fognak majd élőben jól visszaadni. Ám az élő felvételt látva megnyugodtam, ugyanis tévedtem. Josh Smith nagyon szépen kíséri végig az éneket a nyugisabb verzében, hogy aztán berobbanjon az egész és leszedje a fejünket. Különösen szimpatikus a már-már Foo Fighterses refrén. Teli találtat ez a dal, biztos sokáig favorit marad.

A következő Bad Girls World egy sokkal könnyedebb, lazább hangvételű dal. Bámulatos milyen könnyedén énekli benne a sorokat Lzzy, s azok milyen kellemesen lebegnek a lágy kíséret fölött. A végén lévő szóló viszont egy nagyon picivel túl lett húzva a kelleténél.

A Paradise City és a We Will Rock You dobtémáinak egyvelegével induló Gonna Get Mine igazi stadionrock szám. Nagyszerű lüktetése van és könnyen megragadó refrénje. Biztosan közönség kedvenc lesz majd a koncerteken.

A The Reckoning szintén egy visszafogottabb hangvételű dal, nagyon kellemes kikapcsolódást nyújt. Vezetéshez sem rossz, de nyomába sem ér a hasonló hangvételű Dear Daughternek.

Az Apocalyptic egy igazi húzós, fejrázásra késztető nóta az élvezetekről. Nagyon jó választás volt első kislemeznek és klipnek. Lzzy hangját nem lehet elégszer dicsérni, brutális mit énekel ezen az albumon. A szóló nagyon hangulatos, szépen illeszkedik bele a dalba annak ellenére, hogy olyan picit, mintha egy külön űrben lenne.

A What Sober Couldn't Say megint egy nyugisabb, lágyabb hangvételű vezetős nóta. Nagyon kellemes, de én ezt inkább az extrák közé tettem volna, vagy pedig egy klasszikus értelemben vett single B-oldalára.

Az albumot lezáró I Like It Heavy megint egy középtempós remekmű. Az album egyik legjobb dala. A könnyed verzék után olyan elementáris erővel robban be a refrén, hogy az valami elképesztő. Szépen egészíti ki a slide gitár és a billentyű. Méltó befejezése lenne az albumnak, azonban Lzzy felteszi az 'I'-re a pontot a kíséret nélküli She Won't Mindal, egyszerűen nem lehet megfelelő szavakat találni erre a hangra.

A két bónusz szám közül a Jump The Gun egy hangulatos kis dal, az ember úgy érzi, hogy szívesen táncra perdûlne rá. De az Unapologeticnek kell szégyenkeznie mellette. Nem tipikus Halestorm, de manapság sok hasonló 'slágert' hallani a rádiókban. 

Konklúzió:

Örömteli látni mennyivel érettebb lett a zenekar az előző albumhoz képest. A dalok letisztultsága mellett Lzzy amúgy sem gyenge hangjának erősödése és kiteljesedése a legszembetűnőbb. Nem szabad azonban szó nélkül elmenni Joe Hottinger nagyszerű gitártémái mellett sem. Arejay hozza a formáját és egy állat az albumon is a szó legjobb értelmében.

Én nagyon szeretem, ha egy zenében az ember arcába tolják a basszusgitárt is és nem kell keresgetni. Igaz, sok számban került előtérbe Josh remek kísérete, de lehetett volna néhol több is a basszusból. 

A két bónusznak sokkal inkább helye lett volna az albumon, mint például a The Reckoningnak, vagy a What Sober Couldn't Saynek, ezáltal sokkal Inkább végigment volna a lendület rajta. hatalmas pozitívum, hogy az előző albumon túlzásba vitt csinosítgatások itt háttérbe szorultak, vagy teljesen eltűntek. Így sokkal inkább lett koncerthű a lemez, amire törekedett a zenekar azzal, hogy 'élőben' vették fel az albumot. Összességében nálam 10/8 az új korong, remek darab, biztosan sokat fogom még hallgatni. Remélem a folytatás is lesz ilyen jó, addig is várom, hogy koncerten mihamarabb viszont láthassam őket.