Életkoromból adódóan a Black Sabbathot is csak akkor ismertem meg, mikor kialakult már egy zenei ízlésem és olvasgatni kezdtem olyan zenekarok után, akik a kedvenceimre is hatással voltak. Nem is okoztak csalódást. Hiába nem lett belőlem soha igazi 'hardcore' rajongó, amint bejelentették a koncertet biztos voltam benne, hogy látni akarom őket a búcsúturnéjukon.
Szokásomhoz híven dél körül érkeztem ki a koncert helyszínére, hogy a lehető legjobb helyen álljak és kellően ráhangolódjunk az eseményre, miközben jól érezzük magunkat a többi sorban állóval. Viszonylag zökkenőmentes beengedés után sikeresen beértünk a második sorba, ahol az idő múlásával egyre inkább láttam, hogy ez nem egy szokványos koncert lesz. A gyerekektől egészen a zenekarral egy idős rajongókig mindenféle korosztály képviseltette magát, és rég láttam már ennyi őszhajú embert önfeledten ugrálni és szórakozni egy ilyen kaliberű koncerten.
Az előzenekar a kaliforniai Rival Sons volt, akik vérbeli déli blues rockot játszottak. Zeneileg nem tudtak különösebben megfogni, egyedül az énekes, Jay Buchanan volt emlékezetes érzelemdús előadásmódjának és Robert Plantre hajazó hangjának köszönhetően.
Gyors átszerelés után pontban kilenckor felcsendült az intró. A fekete tojáshéj(?) lepergetése után előbújt a sátán a piros magzatburkából és hatalmas pusztításba kezdett denevérekkel és lángcsóvákkal karöltve. Kell ennél több és jobb kiszólás a koncertet ellenző és ördögöt kiáltó embereknek? A függöny lehullt a zenekar pedig belekezdett a Black Sabbath című dalukba, nem éppen a legtipikusabb kezdés, de ez nem is érdekelt különösebben, mert belépett Ozzy is. Sajnos nem denevérszárnyakon leereszkedve a tetőről, így sem volt kevésbé impozáns. Rég láttam már embert ekkora mosollyal az arcán és én sem tudtam mást csinálni pár percig, mint konstans mosolyogni és örülni.
14 szám, 100 perc. Korrekt műsor, főleg az első 4 albumból összeválogatva, de egy God is Dead-et szívesen meghallgattam volna még. Egy tömör, jól felépített dobszólón kívül nem volt hosszabb szünet a dalok között. Feszesen és erőteljesen szólaltak meg a nagyobbnál nagyobb klasszikusok. Ozzy Osbourne korához és a körülményekhez képest jól nézett, hangilag is egészen rendben volt, egy két számnál voltak nagyon bántó hamisságai, de ezt egy közel 70 éves embernek örömmel elnézem. Cserébe olyan produkciót nyújtott, hogy amíg élek el nem felejtem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ugrált, tapsikolt, fura hangokat adott ki ('Kakukk" ;) ) s mosolygott. Egyszer kétszer megindult a színpad egyik végéből a másikba a jellegzetes görnyedt totyogásával, mintha csak egy átlagos nagymama lenne, aki a piacra siet a tankjával, mert 9-kor már nem friss a zöldség. Tony Iommi hál' istennek nagyon jól nézett ki és olyan döggel szólaltatta meg a gitárját, ahogyan arra csak kevesen képesek. Kidolgozottak voltak a szólói és nem is fulladtak unalomba. Egyszerűen jó volt bámulni az öreget, aki úgy játszott a gitárján, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Geezer a többi hangszereshez képest is visszafogottabb volt, de olyan szépen és finoman hozta a klasszikus témáit, hogy borsódzott a hátam tőle. Bill Wardot egy pillanatig sem hiányoltam, mert Tommy Clufetos hibátlanul és erőteljesen játszott. Jók voltak a filljei és elképesztő tempóban verte a dobot a szólója alatt, mindezt fülig érő szájjal.
Mindent összefoglalva minden pénzt megért. Látni ezeket a legendákat, minden metál ősét. És a legjobb az egészben, hogy élvezték a koncertet és egymás társaságát. Azokat az összekacsintásokat és teli pofával mosolygást nem lehet megjátszani. A közönség pedig végre felnőtt egy ekkora kaliberű zenekarhoz. Se lökdösődés, se tolongás, cserébe viszont teljes torokból énekelték végig az egész koncertet. Szomorú dolog látni, hogy egyszer minden véget, de ennél tiszteletreméltóbb befejezést nem is tudtam volna elképzelni egy ekkora jelentősségű zenekarnak.
