A jól sikerült Volt-os buli után fülzúgással gazdagított örömben, izzadságban és nem utolsósorban boldogságban úszva indultunk tovább a másnapi koncert helyszínére, Ausztriába.
Kis benzinkutakon való kitérőkkel együtt gond nélkül megérkeztünk hajnali 5 óra magasságában Klambe. Az első meglepetés ott ért minket igazán. A helyszín egy középkori vár, amit egy falu vesz körül. Poénkodtunk is, hogy több ember lesz a koncerten (kb. 3000), mint a teljes lakosság. Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás helyszínben és a technikusok busza is befutott, elmentünk a szállásunkra felfrissíteni magunkat és aludni, hogy aztán ebéd után visszaérkezzünk a helyszínre és megkezdődjék a koncertek egyik, szerintem legjobb része, a várakozás és az új emberek megismerése.
Végre eljött a nyár, a nap végig sütött minket, de legalább az italok hidegek, a társaság jó volt. A beengedéssel sem volt probléma, előrébb is hozták egy fél órával. Gyors jegyellenőrzés, 100-as sprint (JuszéjnBolt elbújhat mellettünk), első sor, örülés. Az este első zenekara az angol RavenEye volt. Fiatal srácok, dögös hangzás, kiváló frontember. Ők sem fogják megkapni a "zenekar, ami megmentette a rockzenét" jelzőt, de érdemes rájuk odafigyelni mindenképp.
A következő zenekar, az újjáalakult Thin Lizzy-ből nőtte ki magát, és a Black Star Riders nevet választotta. Ahogyan azt korábban is említettem, sajnos nem volt időm megismerkedni az együttesek munkásságával, de úgy hiszem ez meg fog változni. Egy nagyobbacska klubkoncerten eszméletlen hangulatot csinálhatnak a vérbeli ír kocsmarock zenéjükkel. Itt is jól fogadták őket, de meleg is volt, és sokan jártak hozzám hasonló cipőben, s kevesen ismerték munkásságukat. Ennek ellenére mindig öröm ilyen kaliberű zenészeket látni, hát még főleg ennyit egy este. Az egyetlen negatívum velük kapcsolatban az volt, hogy Scott Gorham egyik Marshall feje meghibásodott a tűző nap miatt és a technikusa egyszerűen kihúzta, pedig volt pluszba kint, és így az egész koncerten alig lehetett hallani valamit belőle. Ez persze neki is feltűnt és végig mondta is a technikusának, hogy kezdjen vele valamit, de nem sikerült neki. Kedves technikus, volt egy munkád...
Gyors átszerelés és a "zajládák" csekkolása után, 20 perces pihenő végén ismét halálpontosan megszólalt 20:43-kor a cirkuszi intro, és ugyanúgy robbantak be, mint az ezt megelőző napon. Vártuk, hogy újra összenyomjanak minket, hogy a szemünket is kikaparják, de nem. Kényelmes koncert volt a közönség szempontjából. Mindenki örült mindennek. Az egyik legszembetűnőbb dolog az volt, hogy amikor egy pengetőt dobtak Siminek (a tábláját elolvasva), és az elrepült mellettünk majd 2 méterrel arrébb földet érve, furcsa módon nem vetődött rá 3-4 ember azonnal. Nálunk ilyenkor a minimum az, hogy inkább megeszi, mintsem, hogy másé legyen, itt viszont nagyon rácsodálkoztunk arra, hogy az úriember felvette, és szó nélkül vissza is nyújtotta, mert tudta ezt nem neki szánták. Hatalmas nagy főhajtás innen is.
A zenekar ezen a napon is csúcsformában volt és sokkal felszabadultabban játszottak mint előző alkalommal. Ezt leginkább Frank Sidorison lehetett észrevenni, aki csak úgy rohangált fel-alá, dobálta a gitárját s a pengetőit, pedig ő egy kifejezetten csendes, nyugodt srác. Hiába, a saját buli mindig más, mint egy fesztivál. Kontakt is volt rendesen a zenekartól a közönség felé. Myles Kennedynek is sikerült egyszer annyira átengednie magát a hangulatnak, hogy hirtelen nem jutott eszébe a körülbelül 450-szer eljátszott Back From Cali refrénje. Gyors lefagyás és nevetés után azért természetesen rendben folytatódott az este. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire dinamikus párost alkotnak Todd Kerns basszerral. Mintha ötvöznénk két fémet és születne egy sokkalta jobb. Todd zseniálisan nyújt alátámasztást (néha felülről) Myles vokáljainak. Ez az amit koncerten érdemes megtapasztalni.
Az egyik leglényegesebb dolog, amiért erre a koncertre is eljöttünk, hogy itt biztosan teljes, 2 órás buli lesz. És így is lett. Megkaptuk pluszba a Halo-t, az új album kolosszusát, a Beneath the Savage Sun-t, a brutális Double Talkin' Jive-ot, és a most csak rövid szólóval kiegészített, s ezáltal 20 percesre nyújtott Rocket Queen-t.
Először is, a Beneath alatt kaptunk egy újabb bizonyítékot arra, hogy Slash csúcsformában van: hiba nélkül, album minőségben játszotta el a kifejezetten nehéz szólóját. Konkrétan csak álltunk és tátott szájjal lestünk, hogy ezt hogy a francba? A Double alatt sem vágtunk másmilyen arcot, már maga a dal kultikus mivolta miatt a rajongók körében. Ez az egyik Guns N' Roses dal, a Locomotive mellett például, amit minden fanatikus hallani szeretne egyszer élőben Slashtől.
A Rocket Queen-re pedig nem találtunk szavakat, sajnos negatív értelemben. Érthető, hogy Mylesnak kell a pihenés, de ennek az értelmetlen szólózásnak nincs helye. Konkrétan kétszer volt ugyanolyan kör a szólóban, megegyező zárással, csak néhol belejátszotta az Anastasia album verziójú szólóját. És azt még meg sem említettem, hogy szegény Brent Fitz dobosnak ugyanúgy kell végigütni az egészet kifejezetten kemény ritmusban. Slashnek vannak zseniális instrumentális számai, abban is improvizálhat, és még sincs az embernek olyan érzése, hogy halálunalom. (Igen, az utolsó linken tényleg 30 perces a dal...)
A este tökéletes volt minden szempontból. A pontot az i-re az tette fel, hogy így a negyedik Slash koncertem végén sikerült egy pengetőt is elkapnom a mestertől, majd kisebb ujjongás után végleg elengedtük magunkat, hogy elvigyenek minket oda, ahol "Zöld a fű és a lányok gyönyörűek". Csalódnom most sem kellett, sőt ez lett életem eddigi legjobb koncertje, überelve a 2013-as bécsi Alter Bridge és a 2014-es budapesti Iron Maiden párost. Továbbra is állítom, hogy aki teheti novemberben nézze meg a zenekart és tegye félre egy pillanatra minden ellenszenvét velük kapcsolatban. Kevés ilyen szintű, valódi produkció van manapság, aminek nincs megrendezve minden egyes másodperce, lángcsóvája, molinó cseréje. Arról nem is beszélve, hogy milyen közönségcentrikus az egész. Aki pedig már látta őket, tudja mire gondolok, és ehhez nem kell fanatikusnak lenni, csak egyszerű zeneszerető embernek.
Röviden összefoglalva: albumhoz képest jobban teljesítő zenekar, remek egyéni hozzájárulás, tökéletes közönség, jó hangulat. Egyértelműen megérte elmenni és biztos vagyok benne, hogy - a lehetőségeimhez mérten - még sok alkalommal fogom megnézni a Csapatot.
